A
kovácsoltvas
A fémművesség az iparművészet egyik ága. Fejlődése jól nyomon követhető,
az emberiség történetével megegyező, vele majdnem egyidős, napjainkban ismét
reneszánszát élő mesterség. Meghatározó szerepét egyértelműen bizonyítja, hogy
egyes történelmi időket a jellemző fémekről neveztek el (bronzkor, vaskor). Az
ókori népeknél szintén a legfontosabb mesterségek közé tartozott a fém
alakítása. A görög mitológiában Prométheusz lopta el a tüzet az emberiség
számára, amelyért aztán szigorúan büntette őt Zeusz, hiszen élete hátralévő
részét a Kaukázusban leláncolva kellett töltenie, ahol egy sas szaggatta minden
éjjel újra kinövő máját.
A jelképesen megszerzett tüzet azóta is őrzik a kiváló mesterek. Erejét arra
használják, hogy mellette, vele mindannyiunk örömére hasznos és szép tárgyakat
készítsenek. A fémek megmunkálása tehát évezredek óta jelenlévő szép mesterség.
Szerszámok és fegyverek készítésével kezdődött, majd szélesebb területen való
elterjedését építészeti felhasználása tette lehetővé. Rácsok, zárak,
kapaszkodók, cégérek, vasablakok, kandeláberek, bútorok és még sorolhatnánk, mi
minden van az emberi környezetben, amelyeken megfigyelhetők a kovácsolás
jegyei. A történelmi korszakok közül csak párat emelünk ki, ahol talán a
legjelentősebb fejlődési ugrások figyelhetők meg.
Román kori emlékeink már szép számmal maradtak, nagyrészt rácsok, ajtó- és
ládavasalatok formájában. A vasalatok funkcionális megfelelésük mellett
díszítőelemként is szerepelnek. A durva, összerótt tárolóbútorok, a ládák a
korszak legfontosabb bútorai. A hatalmas fogantyúkkal társzekerekre emelhető
darabok megerősítése alapfeladat volt. Egyszerűen szegecselt laposvasat
használtak e célra, amely íves, ívsoros, tekervényes formájával sokszor
teljesen elborította a fát, annak felületkialakítási tökéletlenségeit így
ellensúlyozta is.
A gótika és a reneszánsz is hozzátesz e fejlődéshez. A biztonsági szempontok
itt már háttérbe szorulnak, és a művészi formaalakítás kerül előtérbe. A
felgyorsult fejlődés miatt – a szakma érdekeit védendő – céhekbe tömörülő
mesterek titkaikat egymás között őrizték és adták át. A tökéletesedő formák már
szinte az ötvösség finomsági szintjét is elérték.
A barokk és a rokokó jelképévé is vált hatalmas kovácsoltvas kapuk szinte máig
felülmúlhatatlanok. Sokaknak erről a korszakról XIV. Lajos Versailles-ának
híres bejárati kovácsolt vas kapuja jut először eszébe, másoknak Fazola Henrik bonyolult,
csipkeszerű, aszimmetrikus rokokó remekművei.
A visszafogott klasszicizmus és az utána következő időszakok egyszerűbbek, majd
a kovácsoltvas helyét átveszi az öntöttvas. Az ismételt fellendülés a
szecesszióval érkezik el. A kovácsoltvas lesz e korszak fontos szerkezeti- és
díszítőeleme, és ettől lesz könnyed az építészet is. A fémmunka köti össze a
külsőt a belső formákkal. Építészeti formaelemeken túl megjelenik, mint
kandeláber, gyertyatartó, kandallóvas és még sorolhatnánk. A Horta és Gaudí
nevével fémjelzett korszak sokak kedvencévé vált.
Az ezredfordulón ismét olyan népszerű a kovácsoltvas -mesterség – sokszor
nevezhetjük művészetnek is –, mint legszebb korábbi időszakaiban. A megjelenési
helyétől függetlenül épületelemként vagy bútorként jelenlévő
kovácsoltvas-alkotások a mai követelményekhez igazodóan egyszerűbb
formanyelvűek, de bizonyos történelmi korokra történő visszautalással teljes
joggal vannak jelen mai tárgy- és környezetkultúránkban
|